Családi ebéd az első gyerkőccel

Íme a jó kis családi ebéd... egyszerűen rosszul vagyok tőle azóta mióta anya lettem. Nah nem a kis családi ebédekre gondolok, hanem a Nagy családi eszem-iszomra. A helyzet a következő: A mi gyermekünk a nagy betűs 1. gyerek a családba. Első unoka mindkettő részről, és első dédunoka is. Aki hasonló cipőben jár, mint mi megértheti miről beszélek. Elsőre nem gondoltam, hogy ez majd egyszer zavarni is fog. De sajnos egyre többször érzem, hogy hányingerem van az összejövetelekkel. Ma Stefi napi ebédre mentünk Juli mamához, a kisfiam már ott volt, mert ott aludt. Amikor ilyen alkalmak vannak akkor a leginkább az a rossz, hogy nincs meg az átadás-átvétel. Én úgy gondolom, hogy amint az édesanya ott van a gyerkőcnek, onnantól kezdve intézi ő a sorsát, kivéve ha esetleg megkér valakit az ellenkezőjére. Ahogy megérkeztünk a mama és a kisfiam öltözködtek, hogy kimenjenek a szódás autóhoz. Én nem akartan túlzottan belefolyni, hisz én se szeretem ha a mama megjön és azonnal eltereli a gyermekem figyelmét, suttba dobva az addigi tevékenységet. Így hagytam volna őket, hogy a tervüket teljesítsék. A párom viszont bele se gondol ilyenekbe és amikor beszélek neki erről, szerintem csak üres csacsogásnak gondolja. A lényeg, hogy ahogy kimentek mentünk velük, a mama időközben rágyújtott így átvettem a stafétát, mert szerintem nem szükséges egy két éves gyerek mellett cigizni. Így a szóda csere projekt hármasban zajlott. Ezt követően Bandika, az apukája és én elmentünk mamától egy kis mikulás lesre. Visszaérkezve már láttuk, hogy a dédimama is odaért az ebédre. Vele kapcsolatban van most egy kis haragom, de azt majd később. Szóval az, hogy a kisfiam minden egyes mozzanatát minimum 3 fő kommentje kiséri már szinte megszokott. Attól függetlenül őrítő, hisz látom Bandikán, hogy azt se tudja most kire figyeljen. Telnek a percek...próbálom átállítani Bandikát, hogy mostmár ide figyeljen rám. Sokszor erre agresszióval válaszol, hisz a dackorszak tombol. És ezt sajnos ezek a helyzetek csöppet sem könnyítenek meg. Amikor már kezdeném érezni, hogy végre rámkapcsol akkor jön a mama valamivel, hogy lefoglalja. Pedig senki nem kérte. Ilyenkor mégis, hogy érzi magát az anya?? Aki csak egy egyszerű fiatal anyuka és nem egy 4 gyermeket felnevelt tanárnő? Szarul, nagyon szarul. Úgy érzi, mintha nem tartanák képesnek arra, hogy akár ő is nevelheti jól azt az egy szem unokát. A helyzeten méginkább ront, hogy a dédimama, a mama anyukája is szintén tanító néni volt anno. És ki ne ha ők ne értenének a gyerekekhez?! Sokszor gondolkozom ezen. És mindig arra a következtetésre jutok, hogy:" A FRANCOKAT MÁR" Én vagyok a gyerkőc anyukája, én látom egész nap, én vagyok tisztába a képességeivel és az érzéseit is én fogom leginkább. 2017-ben neveljük őt és nem a 60-as illetve 80-as években.
Persze tudom, mit kellene csinálnom. Megmondani mindenkinek az, hogy mi bánt? Már megvolt. Jobban mondva, nem megmondva inkább leírtam egy papírra és odaadtam Juli mamának. Amiből aztán vita keveredett. Sajnos én úgy érzem a mai napig, hogy minden betűm a papíron igaz volt és jogos. Az, hogy a papírra leírtam őket egyszerűen azért volt szükséges, mert kettő gondolatnál többet nem tudok összetenni fejben ha a kisfiam aktív. Minden egyes idegszálammal arra koncentrálok amit ő csinál és elnyomom a saját gondolataimat és érzéseimet. Ami persze rossz, mert csak gyűlik az a bizonyos csepp... és gyötör. Kissé elkanyarodtam az ebédtől úgyhogy visszatérek. Ülünk a nagy megterített ünnepi asztalnál és a kisfiammal próbálom megkóstoltatni az első kanál levest, hogy kedvet kapjon a többi elfogyasztásához, önállóan. Hisz képes rá!! A mama az első kanál után már az desszert gondolatával kecsegteti???!! Nem is értem miért nem a lányával foglalkozik, akinek az ebéd van rendezve. Az ebéd instrukciókkal, kommentekkel teli. Egyszerűen észveszejtő. Ez a minta, amit a gyermekem lát és jónak vél, hisz ki ha nem a felnőttek csinálnák jól? Biztos véletlen tanítják a gyerekeket arra, hogy evés közbe nincs beszéd. Persze én is beszélek közben ha szükséges, de nem a desszertet emlegetem az 1 kanál leves után. Nonszensz!!Ilyenkor már Bandika, az apukája és én is csak azt várjuk, hogy mikor lesz már vége. Bandika a sok blablabla szövegben elfáradt és a teli pocakjával csak az ágyat kívánja. Az apukája azt várja, hogy végre kilépjünk és rágyújthasson. Az anyuka pedig írja ezeket a sorokat, hogy valahol úgy érezze, hogy nem csak egy nagy csődtömeg.
A dédimama egy külön poszt lesz, mert az ő mondatán még mai napig nem tudok dűlőre jutni.